Hogyan gyógyítsuk meg az egészségügyet?
Az Egyensúly Intézet szakpolitikai javaslatai a magyar egészségügyi ellátórendszer átalakításáról
Magyarországon minden évben egy kisvárosnyi magyar, 16–17 ezer ember hal meg olyan betegségek következtében, amelyek megfelelő időben történő orvosi beavatkozással, korszerű terápiával vagy gondosabb betegellátással elkerülhetők lennének. Egészségügyi rendszerünk jóval rosszabbul teljesít, mint amit hazánk gazdasági fejlettsége mellett elvárhatnánk.
A magyarok mindössze 12 százaléka elégedett az egészségügyi ellátással, míg 55 százalék kifejezetten rossznak vagy nagyon rossznak ítéli azt. Az egészségügyi rendszer gyenge színvonala rendre a három legsúlyosabb érzékelt problémaként jelenik meg az emberek politikai problématérképén.
Az egészség nem csupán alapvető jog, de egy hozzánk hasonlóan természeti erőforrásokban szegény, ugyanakkor fogyó népességű és elöregedő ország szempontjából a legfontosabb közösségi erőforrás is. Hosszú távú befektetésként, jövőbeni jóllétünk szempontjából kiemelt stratégiai területként kell tekintenünk az egészségügyre.
A születéskor várható átlagos élettartam tekintetében Magyarország hátulról a negyedik az EU-n belül: egy átlagos magyar még ma is mintegy öt évvel él kevesebbet, mint egy átlagos európai társa. A kezelhető okokból bekövetkezett halálozások százezer főre vetített számát tekintve Magyarországnál csak Bulgáriában, Romániában és Litvániában rosszabb a helyzet.
A magyar egészségügy alacsony hatékonyságának első fő oka az átgondolatlan szervezés. Miközben a fejlett egészségügyi rendszerek egyre inkább a megelőzésre, az alapellátásra és a járóbeteg-ellátásra épülnek, a magyar rendszer ma túlzottan kórházközpontú: sok beteg csak előrehaladott állapotban kerül a rendszerbe, amikor a gyógyítás már nehezebb és költségesebb. A rendszer működése mindemellett ma elsősorban az akut betegségek és egészségügyi események kezelésére épül, miközben a magyarok egészségi állapotát döntően a krónikus betegségek határozzák meg. Márpedig a magyar ellátórendszer kevéssé alkalmas a krónikus betegek hosszú távú menedzselésére.
A második fő probléma az általános forráshiány. Az EU-ban mi költünk a legkevesebbet az egészségügyi ellátórendszerre. Ha csak az állami finanszírozást nézzük, az EU tagállamai átlagosan a GDP 7,3 százalékát költik egészségügyre – a 4,1 százalékos magyar költés nemcsak ettől marad el, de még a visegrádi országok átlagának is alig több mint a fele. A hiányzó közkiadásokat az emberek saját zsebből igyekeznek pótolni. Magyarországon az egészségügyi költéseknek már közel a harmadát (a GDP több mint 2 százalékát) fizetik közvetlenül a betegek, ami több mint kétszerese a nyugat-európai átlagnak. A finanszírozás mindemellett nem csupán elégtelen, de rosszul szervezett is: kevéssé ösztönöz jobb minőségű szolgáltatásokra és jobb egészségügyi kimenetek elérésére, miközben gyakran nem fedezi a tényleges költségeket.
A harmadik fő probléma az általános, a rendszer minden szintjét érintő humánerőforrás-hiány. 900–1000 háziorvosi praxis tartósan betöltetlen, ráadásul a probléma elsősorban a leszakadó régiókban koncentrálódik. Az állandó hiány oka a szakemberek elöregedése. A háziorvosok medián életkora 61, a házi gyermekorvosoké pedig 63 év. Emellett az EU-n belül mind az ápolók, mind a szülésznők lakosságarányos száma Magyarországon a második legalacsonyabb. Sok kórházi osztály bezárása elsősorban nem az orvoshiány, hanem a szakdolgozók hiánya miatt következik be. A probléma gyökere egyértelműen az alulfizetettség és a túlterheltség.
A negyedik fő probléma a közfinanszírozott, illetve a magánegészségügy tisztázatlan viszonya. A két rendszer közötti átmenet sokszor szervezetlen, az információáramlás hiányos, a felelősségi viszonyok pedig nincsenek megfelelően rögzítve. Emiatt a betegutak gyakran megszakadnak, vizsgálatok ismétlődnek meg feleslegesen, a betegeknek pedig maguknak kell koordinálniuk az ellátásukat. Legalább ekkora probléma a párhuzamosan működő, de összehangolatlan kapacitások rendszere, valamint az, hogy az állam nem képes ellensúlyozni a magánegészségügynek a szakemberekre gyakorolt szívóhatását.
Az ötödik fő probléma az ellátások minőségét és eredményességét megragadó nyilvános adatok szűkössége. A műtéti szövődmények aránya, a kórházi újrafelvételek gyakorisága, a fertőzések előfordulása, az egyes betegségek kezelési eredményei vagy a betegelégedettségi adatok az utóbbi idők adatközlési előrelépései ellenére sem alkotnak olyan átfogó, nyilvános indikátorrendszert, amely érdemi visszajelzést adhatna a rendszer szereplőinek. A gyógyítást nehezíti, hogy a betegek gyakorlatilag elvesznek a rendszerben: nem létezik betegútmenedzsment, amely végigkísérné a pácienseket az ellátás különböző szintjein. Az összekapcsolt, interoperábilis adatbázisok hiánya miatt az adatok a rendszer belső működésében is széttöredezettek, nem szolgálják a munkafolyamatok egyszerűsítését vagy a gyógyítás hatékonyságának javítását.
Az Egyensúly Intézet ezért azt javasolja, hogy az egészségügyre fordított GDP-arányos közkiadásokat a jelenlegi 4,1 százalékról 2030-ig fokozatosan emeljük legalább a többi visegrádi ország mindenkori átlagára (ez ma 7 százalék).
A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőt felváltó Országos Egészségbiztosító Pénztár ne mechanikus kifizetőként, hanem valódi szolgáltatásvásárlóként működjön, amely a forrásokat a minőséghez és az eredményekhez köti! Ennek részeként alakítsunk ki egységes indikátorrendszert, amely mérhető, összehasonlítható és nyilvánosan hozzáférhető mutatókon alapul!
Új források bevonásával csökkentsük a visegrádi átlagra a közvetlen lakossági egészségügyi kiadások arányát! Az állam adókedvezményekkel, valamint a munkáltatói befizetések kedvező adózásával ösztönözze az egészségpénztári megtakarítások és a kiegészítő egészségbiztosítások terjedését!
A valós költségek fedezése érdekében az egészségbiztosító bizonyos ellátások esetében fokozatosan térjen át a betegút alapú finanszírozásra! Vagyis ne külön-külön az egyes vizsgálatokat és beavatkozásokat, hanem a beteg teljes ellátási folyamatát finanszírozza! Az ellátórendszerben betegút-koordinátorok gondoskodjanak a betegutak hatékony szervezéséről!
A rugalmasabb kapacitástervezés érdekében az ellátási kötelezettség ne közvetlenül a településekhez, hanem tágabb, például járási szinthez kötődjön! Meghatározott időközönként vizsgáljuk felül a háziorvosi praxishatárokat, hogy azok a folyamatosan változó, valós szükségletekhez igazodhassanak!
Alakítsunk ki és működtessünk multidiszciplináris, prevenciós fókuszú csoportpraxisokat! Ezek ötévente végezzék el a 35 és 64 év közötti magyarok általános jellegű egészségügyi szűrését! Az alapellátás finanszírozását kössük a teljesítményhez és az eredményekhez! Vonjuk be közvetlenül a gyógyszerészi szaktudást a betegek mindennapi gyógyításába! A háziorvosi praxisközösségeken belül hozzuk létre a terápiamenedzseri (lényegében klinikai gyógyszerészi) munkakört, valódi tanácsadói, terápiakövető funkcióval, hogy a betegek gyógyszerelése biztonságosabb és olcsóbb legyen! Segédegészségőrök segítsék a leszakadó társadalmi csoportok egészségfejlesztését!
A szakdolgozóhiány enyhítése érdekében zárkóztassuk fel a szakdolgozói béreket az országos átlagbér szintjére! Vezessünk be differenciált bérrendszert, amely a szakképzettségi szintekhez és a munkaterheléshez igazodik! Emellett szolgálati lakással, kedvezményes bérlakásprogrammal, lakhatási támogatással tegyük vonzóbbá a szakdolgozói pályát!
Tegyük szektorsemlegessé az egészségügyet! A köz- és magánszolgáltatók azonos szakmai, minőségbiztosítási és adatszolgáltatási standardok szerint működjenek, a rendszer szervezését és a kapacitások irányítását azonban továbbra is az állam lássa el! Tegyük lehetővé, hogy az OEP szigorú minőségi feltételek mellett szerződhessen magánszolgáltatókkal a várólisták csökkentése és a területi egyenlőtlenségek mérséklése érdekében! A magánpraxisok engedélyezését és kapacitásbővítését kössük rendszeres területi és szakmai kapacitásvizsgálatokhoz!
Alakítsunk ki egységes, nyilvános és rendszeresen frissített minőségindikátor-rendszert, amely az egészségügyi ellátások eredményességét, minőségét és betegközpontúságát méri! Az eredmények legyenek nyilvánosan hozzáférhetők, és fokozatosan épüljenek be a szolgáltatók finanszírozásába, hogy a rendszer ne csupán a beavatkozások mennyiségét, hanem azok tényleges eredményét is jutalmazza! Az egészségügyi informatika a dokumentumtároló szerepből fokozatosan a döntéstámogatás, a betegútmenedzsment és a minőségfejlesztés irányába mozduljon el!
